Szerző: szaboanna

Be kell érni, azzal, ami van… írja valaki az előzőekben (azért mindegy, hogy ki, mert nyilván sok ezren gondolják így, csak nem csapnak a billentyűk közé).
Be kell érni azzal, ami van?
Gyerekként, ha anyám meghalt, apám meg felakasztotta magát, s az iskolában se tudják pontosan, hogy ki is az, akinek az 5. osztályosnak már nem járó (nem járó???) ingyenebéd helyett legalább kedvezményes étkezési díjat be kellene fizetnie. Így aztán néha eszik, maradékot. Nem az összekotortat, hanem ami érintetlen maradt. Nincs gyakran, gyakrabban nincs. Ezzel a nincs-csel kellene beérnie, nyilván hetedíziglen, atyái bűneiért.
Mivel kellene beérnie ennek az elvileg fejlődésben levő kamasznak? Helyette nincs még szülő se, aki éhezzen, hogy legalább neki legyen. Mi lesz abban a tarisznyában, amellyel ez a társadalom útjára bocsátja?
Nem nézhetjük ölbe tett kézzel, a szüleikre mutogatva a gyermekek nyomorúságát, éppen azért, mert az esélyegyenlőség helyett itt legfeljebb esélyteremtés lehet, de az is több nemzedéken végighúzódva. Talán. Esetleg. De a saját gyerekeim miatt sem bocsátanám meg magamnak, ha meg sem próbálnám. Nincs – és nem is lesz – két társadalom.
Kérni pedig nem bűn, nyilván azzal a viszonosság iránti vággyal, hogy ha majd nekem lesz, én is adni fogok.
Hányódó látássérült kamaszfiú után eljutottam egy apró település iskolájába. Beszéltem igazgatóval, tanítóval. A gyerek meg csak kerengett körülöttünk. A pillanatnyi tétlenségemet kihasználva odalépett hozzám, és azt kérdezte: Maga tényleg miattam, csak miattam jött el ilyen messzire? Mit kaphatott eddig, és milyen nagyon is meg tudja becsülni, ha véletlenül kap valamit, aki 12 évesen ilyet kérdez?
Kerülni kéne az ítéletet, s még inkább az egységes, mindenkire kiterjesztettet.
Az a gyerek se tehet a bajáról, a nyomoráról, akinek a szülei az állandóan adandó szemcseppet csak akkor adják, ha fáj. Akkor már mindegy ugyanis.
Mit fog gondolni, érezni ez a gyerek, ha felnő – s ha egyáltalán lesznek kérdései: ti kedves felnőttek, akiknek közötök volt a sorsomhoz a szüleimen kívül, mit tettetek azért, hogy ne így alakuljon a életem?
Ezért próbáljuk meg sokan, sok helyen, s örülünk minden incifinci eredménynek.
Minden tiszteletem Nóráé, s csak remélem, hogy a saját egészségére is legalább töredék annyi figyelme jut, mint azokra, akikkel, akikért dolgozik.